Korábban barátnőm, Zizzi, mikor dolgozni kezdett a könyvtárban, írta, milyen felnőttnek érzi magát hozzám vagy akár Griffyhez képest, mivel dolgozik, mi meg tanulunk.

Most, a blogját olvasva, én érzem magam gyereknek, és elhagyatottnak. Idén fejezem be az egyetem egyik szakját, de folytatom a másikat, Erasmust pályázok, vagy elutazom Veronába szerkesztői végzettséget szerezni. Ők ünneplik, hogy szereztek munkát, és végeztek az egyetemmel (mindketten levelezőn képzik tovább magukat, de nem tervezik, hogy valaha is újra a padokat koptatják). De én mit ünnepeljek velük? Hogy nagyritkán még látjuk egymást? Griffy messze lakik, és nagyon ritkán ér rá, Zizzi meg hétvégén gyakran hazautazik, este pedig leggyakrabban csak 5-6 után lehet vele találkozni, én viszont, a gyerek, leckét írok és készülök másnapra. Napközben meg a tanáraimra figyelek. Ők ráérnek este, én nem. Ők dolgoznak, én nem. Sajnálom az elveszett hármasunkat, de hálás vagyok a boldog másfél évért, amíg együtt szidtuk a könyvtár szakon a vizsgákat meg az idegesítőnél idegesítőbb órákat. Pontosabban nem másfél év, csak 6 hónap, mikor az angol szakot is felvettem, és állandóan órára rohangáltam és majd' beleőrültem a tanulásba, ők boldogan sétáltak, kirándultak, végül egy helyen is laktak. 

Nem vagyok irigy vagy féltékeny, tényleg nem, egyszerűen csak egy magányos, szomorú kisdiák. Nem, Wendyt nem felejtettem el, továbbra is ő nekem a legfontosabb, de ez az érzés akkor is kínoz. Korábban a személyiségem miatt voltam én hármunkból a kívülálló, most meg azért, mert nem nőttem fel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.