Korábban barátnőm, Zizzi, mikor dolgozni kezdett a könyvtárban, írta, milyen felnőttnek érzi magát hozzám vagy akár Griffyhez képest, mivel dolgozik, mi meg tanulunk.

Most, a blogját olvasva, én érzem magam gyereknek, és elhagyatottnak. Idén fejezem be az egyetem egyik szakját, de folytatom a másikat, Erasmust pályázok, vagy elutazom Veronába szerkesztői végzettséget szerezni. Ők ünneplik, hogy szereztek munkát, és végeztek az egyetemmel (mindketten levelezőn képzik tovább magukat, de nem tervezik, hogy valaha is újra a padokat koptatják). De én mit ünnepeljek velük? Hogy nagyritkán még látjuk egymást? Griffy messze lakik, és nagyon ritkán ér rá, Zizzi meg hétvégén gyakran hazautazik, este pedig leggyakrabban csak 5-6 után lehet vele találkozni, én viszont, a gyerek, leckét írok és készülök másnapra. Napközben meg a tanáraimra figyelek. Ők ráérnek este, én nem. Ők dolgoznak, én nem. Sajnálom az elveszett hármasunkat, de hálás vagyok a boldog másfél évért, amíg együtt szidtuk a könyvtár szakon a vizsgákat meg az idegesítőnél idegesítőbb órákat. Pontosabban nem másfél év, csak 6 hónap, mikor az angol szakot is felvettem, és állandóan órára rohangáltam és majd' beleőrültem a tanulásba, ők boldogan sétáltak, kirándultak, végül egy helyen is laktak. 

Nem vagyok irigy vagy féltékeny, tényleg nem, egyszerűen csak egy magányos, szomorú kisdiák. Nem, Wendyt nem felejtettem el, továbbra is ő nekem a legfontosabb, de ez az érzés akkor is kínoz. Korábban a személyiségem miatt voltam én hármunkból a kívülálló, most meg azért, mert nem nőttem fel.

Mit mondhat ilyenkor az ember? Számomra idáig - és ez volt az ötödik AnimeConom! - az volt AnimeConon a siker, ha találtam egy kütyüt, ami tetszett, meg láttam pár jó AMV-t és cosplayest. AMV-versenyen most indultam másodszor, WMM-el nem tápláltam vérmes reményeket (mindenki Vegasszal dolgozik... legalábbis, aki helyezést ér el, biztosan), fanfictionnel meg idáig azt az egyetlen választ kaptam (amikor korábban pályáztam), hogy hol hagytam el a humorérzékemet.

De haladjunk sorrendben.

Szombat

Hideg volt, és esett az eső. A szép, lájtos kis cosplayemet otthon hagytam, meg a szürkére festett angyalszárnyast is, és Ouran High School Host Club-os díszben mentem el (minden tiszteletem a fiúké, hogy tudnak nyakkendőt kötni! Kész kínszenvedés volt...). Már bejutás előtt összefutottam pár régi ismerőssel, végül pedig Zizzivel, Mitsuval (Zizzi húga) és Reilával, akik gondban voltak a CONbinált jegyek beszerzésével, de csak elrendeződött valahogy a dolog, és Zizzi is eljutott a pályaudvarra összeszedni G-t, hogy megmutathassa neki, milyen is az AnimeCon. G nagyon szimpatikus volt, remélem, a benyomás hasonló, igyekeztem is távozni a közelükből, amikor kezdtem hiper üzemmódba kapcsolni. Ő és Zizzi igazán szép pár. Ja, és G úgy látszik túlélte, hogy egészben bekapta a szusihoz mellékelt wasabit, és nem is találta erősnek. Workshopban hajtogattam egy kissé csálé kék darvat, már előtte beszereztem a vásáron (nevetett is az eladó, hogy aznap én vagyok az első vevőjük) pár mangát (Ouran High School Host Club 14 és Millennium Snow 1-2, éljen!!! Hiába, Bisco Hatori nagy rajongója vagyok), kinéztem egy nagyon cuki plüsst meg pár DVD-t, utána berohantam az AMV-versenyre. És képzeljétek: leadták az enyémet is! Igaz, mindegyiket leadták, de hát istenem, vásznon viszontlátni a saját kreációnkat elmondhatatlanul jó érzés! Még jobban meglepődtem, mikor a végső listát látva észrevettem, hogy negyedik lett, és harmadik közönségkedvenc! Az első kettő kapott ugyan csak díjat, de százszor jobban megérdemelték, mint én. 

Íme Lumiére mesterműve: https://www.youtube.com/profile?user=Fomalhaut48#p/f/1/RybiBiZ-rxo

Az én... hát, hogy is mondjam, izém: https://www.youtube.com/profile?user=Fomalhaut48#p/u/0/4iyMvUb5_qA

Amint leadták az enyémet (az ovációt köszönöm, az Ouran rajongói tapasztalataim szerint a leghangosabbak a világon), siettem is el. Nem azért, mert ennyire egoista vagyok, hanem azért, mert nem akartam lemaradni a fanfiction beszélgetésről, ugyanis a drabble-m és a humoros novellám is bejutott a Top 10-be! Odaértem, pihegtem egy sort, és már szólítottak is, hogy meséljek a fanficjeimről. Fujioka Haruhi-s ruhámban senki nem lepődött meg azon, hogy a drabble-met Ouranból írtam, a humoros viszont a Hellsing manga alapján íródott. Nos, a Hellsing olyan történet, ami jól indul, nagyjából átlagosan folytatódik, piszkosul rosszul halad, majd felemelkedik, hogy a befejezése végleg a béka hátsó fertálya alatt legyen. Sajnáltam is, benne volt a lehetőség, de a fanfichez jól jött az ihlet. Furcsamód mindenki arra volt kíváncsi, hogy hogyan sikerült a Twilight-rajongókat beleírnom. Egy: a Hellsing vámpírtörténet. Kettő: ti nem unjátok még Edward Cullenéket?! Ennyi volna a nagy magyarázat. :) Utána megtaláltam legjobb barátnőmet, Wendy-t (neki ez volt az első Conja), és ettünk egy finom szusit, meg körülnéztünk. Hipp-hopp elérkezett az eredményhirdetés ideje, és képzeljétek: a humoros novellám III. díjat nyert és a zsűri különdíját is megkapta! Nagyon örültem, utána égett az arcom, nem is tudom, mit éreztem! Végül Wendyvvel meghallgattuk a Kiyo-Kito Taiko dobegyüttes koncertjét, aztán együtt elmentünk a földalattihoz. Nagyon jó volt!

Vasárnap

Rendesen megpakolva érkeztem a bejárathoz valamivel 10 után. Alig aludtam az éjjel, úgy izgultam, hiszen én voltam felírva, mint első fellépő a Cosplay performance versenyen! Csomagomat a szépen megvarrt (örök hála anime-gyűlölő édesanyámnak!!! SZERETLEK, MAMA!!!) jelmezemmel és a kellékekkel (smink, báli cipő, liliom) leraktam a cosplay-öltözőben, aztán mentem utamra. 10próbás lapomon szépen gyűltek a pecsétek, végül le is tudtam adni, nyertem egy kis édes Sakura-figurát (nem szeretem a Narutót, de ez aranyos volt) és egy pakli InuYashás kártyát Wendynek. És ó, jaj, eljött a cosplay ideje! :O Festettem egy szerencseszimbólumot (a kalligráfiás fiú azt mondta, segít), aztán bementem átöltözni. Fujioka Haruhi átvedlett a hírhedt Lobelia leányintézet vezetőjévé, Amakusa Benio kisasszonnyá. Szerencsére két nagyon kedves és nem utolsósorban jó cosplayes megnyugtatott, sokat nevettünk együtt, én és az Elric testvérek. Aztán ki kellett mennem a színpadra...

Hát... eszetekbe ne jusson a karakterrel azonosítani azért! https://www.youtube.com/profile?user=Fomalhaut48#p/f/0/8N0xtE0BWds

Sikerült. Nem dadogtam. Talán túl hosszú is lett, de megcsináltam. Utána persze rögtön megéheztem (az idegességtől addig enni sem tudtam), és a többi előadás meg a fotózás után némi szusi rendbe tett. Meg Wendy, Zizzi és a többiek bátorító szavai. Még Kanan-chant is megtaláltam, de sajnos nem sikerült lefotóznom. Majd legközelebb!

A fotózáson készült:

Utána megjutalmaztam magam a szombaton kinézett cuki plüssel, fogalmam sincs, mi az, de őrületesen aranyos. Én úgy hívom: "a dió és a cseresznye románca".

Később, ismét Fujioka Haruhiként, másodszor is összefutottam Honey-val, akit már azelőtti nap is elkaptam egyszer, csak most a nyuszija is megvolt. Íme:

Többen is lefotóztak, én is őket, ez a srác szimpatikus volt, harcos cosplayer-pózokat kért tőlem:

Kimentem megnézni a dinnyecsapkodást, aranyos volt. Ilyen kell legközelebb is, bár most nem ettem a maradványokból, nem akartam piros pacákat a ruhámra, meg amúgy is tele volt már a gyomrom.

Wendy nem érezte jól magát (egészségileg, a program tetszett neki!), így hazament, utána Zizzin kitört a megfázás, szóval estére egyedül maradtam. A drága Elric testvérek viszont ott voltak nekem! Ha pocsék a fellépésük (egyáltalán nem volt az, sőt!), akkor is tuti, hogy rájuk szavazok, pusztán érzelmi alapon! 

Esti eredményhirdetés... és ez is sikerült! Első díj! Nagy örömömre utána Edward és Alphonse Elric is kimehettek a színpadra, átvenni a közönség kedvenceinek járó díjakat. Azt sem bántam, hogy, mikor megölelt, Edward fémkeze kihúzott egy szálat a zakómból. Edwardnak viszont nem eshetett jól, hogy vállon veregettem, pont a fémkarja tetejénél.

10próba. És itt is kihúzták a nevemet! A zsűri még mindig nem unt meg engem, ezt azért furcsálltam... most van egy szép nagy AnimeStars magazin gyűjteményem, a napokban lapozgatom, nagyon jó. A Full Metal Panic? Fumoffu DVD-knek különösen örülök, régóta terveztem, hogy megnézem. Az már kicsit túlzás lett volna, ha a tombolán is nyerek, de nem húztak ki. 

A karaokén való fellépésemben (Bleach-ből énekeltem volna a Life is like a boat-ot) csak az akadályozott meg, hogy már kissé kiment a hangom.

A liliomomat (kissé már fonnyadt volt, bocsi!) pedig nekiadtam a szeretett szervezőknek. Csodálatos munkát végeztetek, szeretlek titeket!!!

Összegzés

Mit is mondhatnék még? Lehet, hogy elfogult vagyok, de ez volt életem legjobb AnimeConja. Ha nem nyerek, akkor is, a színpadra kimenni felejthetetlen érzés volt! És még jobb volt, hogy ez a jó öreg PeCsa, és nem volt tízezres tömeg, mindenhez odafértem, le is lehetett a nagyteremben ülni, és nem haltam éhen sem, mire megkaptam a szusimat. 

Persze, akiknek hájp, "szétfolyó" rendezvény és személytelenség kell (unalomról nem is beszélve), érezzék csak magukat jól a MondoConon. Őszintén, a tavaszi MondoCon volt az egyetlen Con, amelyről már délután 4 előtt hazamentem, annyira untam. 

Egyéb

Na és a számomra fontos emberek?

- Szüleim: Mama és Papa is velem örültek, és mindenben támogattak! Nagyim is!
- Zizzi, Mitsu, Reila, Wendy, Kanan, G: ők mind ott voltak, minek mondjak többet? Jó volt!
- Dandandan: ha ezt olvassa, sokkterápiára kell majd mennie.
- A Nyelvész.: remélhetőleg az ő idegei erősebbek.
- eLeM: túlélte a videómat, meg a fellépésem filmjét is, a mangákról szóló rém hosszú szövegemről nem is beszélve. eLeM, köszönöm, hogy mellettem vagy! Nagyon boldoggá tesz.

...

Most pedig megyek leckét írni.
 

 Na ezt csinálom én nyáron. Igen, alszom, mert év közbe nincsen rá sok időm. Sajnos ezt elsősorban nappal teszem, ami pedig nem túl szerencsés, de hát Istenem, ez van. Vashiány és örökös álmosság. De én, mint feltűnően tehetséges, csodálatos író megoldhatatlan rejtély, a legjobban éjjel tudok alkotni. Most pl. lógok fanfictionnal az őszi AnimeCon-ra, regényekkel a barátaimnak, és egyébbel. Meg rajzokkal, sok-sok rajzzal. De ne aggódjatok, a ti Fomitok mindent be fog pótolni, már ha nem alszik el közben! :D

 <- ez aztán a sablon cím! Na, a "rejtély" mehet el, tudjátok, miről fogok írni.

Meg lehet halni ebben a melegben. Idebent 30 fok van, hogy kint, a napon mi lehet, azt el se merem képzelni. Már értem, hogy a legjobb barátnőmmel miért volt olyan körülményes megszervezni, hogy olyan helyre menjünk, amelyet lehetőség szerint nem föld feletti tömegközlekedéssel vagy gyalog lehet megközelíteni (holnap találkozunk). Szó se róla, szeretem a jó időt, de ez azért tényleg túlzás egy kicsit. Bár a Szaharában valószínűleg rosszabb, és Izraelre sem árt felkészülnöm - augusztus közepén indulok, egy hetet tölthetek Jeruzsálemben édesapámmal, már alig várom!

A nekem fontos embereknek, Zizzinek (Pécs délebbre van), Wendynek (sok jeges italt, és sutba a fekete ruhákkal!) és még valakinek (remélem, az esküvő légkondicionált helyiségben zajlik) kitartást!

Hogy mi lesz belőlem, "ha nagy leszek"? Hát nem egyértelmű, hogy sorozatgyilkos?! 

Mármint, mondják ezt azok, akik látják, hogy foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy egyetlen epizódot se hagyjak ki a Helyszínelők bármelyik sorozatából. Kedvenceim a New York-iak, de a Miami és a Las Vegas-i "kollégáik" történetei sem elhanyagolhatók. Három eset volt, mikor alig ismertem magamra: 1. hulla álmos voltam, és elaludtam (!), mikor a Las Vegas-iak nyomoztak; 2. a Miami-ban nyomozás nulla, csupa lelkizés, hát megint elnyomott az álom. Oké, megesik. De ez semmi a 3. számú esethez képest: a Miami Helyszínelők egy bizonyos részét már nagyon szerettem volna látni, de úgy kikészített valami vizsga, hogy elfelejtettem (!!!) megnézni...

De az sem normális, hogy kedvenceim a valódi bűnügyek, meg a firenzei kriminalisztikai múzeumból alig lehetett kirángatni. ("Normális"??!! Isten óvjon a normális embertől, lásd az előző bejegyzésemet!)

Állítólag csak azt tanulom meg belőle, hogyan lehet megölni valakit. Szó se róla, jó ihlet mindenféle krimihez, horrorhoz meg rémtörténethez, de inkább elveszi a kedvemet attól, nem mintha bármikor is lett volna, hogy felcsapjak Hasfelmetszőnek. Nyugodtan nézzetek meg pár részt - a mai technológia olyanokra képes, hogy Agatha Christie-t, ha ma élne, körberöhögnék. Vagyis nem is őt, hanem Hercule Poirot kis szürke agysejtjeit, meg míg azok dolgoznak, a laborban már megvan a DNS, és minden megoldódik. Nehéz lehet ma krimiírónak lenni, éppen ezért én nem is foglalkozom ilyesmivel - még. 

És most ne bújjatok el, nem váltom be a hozzám fűzött "szép" reményeket. Inkább maradok az íróasztalom mellett; ott is lehet ám ölni. A valóságban viszont nem tenném meg.

(Igen, álmatlanságban szenvedek. Később még szóba kerül, nem csak úgy írtam a címbe.)

Ja, hogy miért írtam a "Zöld Füzet" szókapcsolatot nagybetűvel? Na mindjárt kiderül (nem, nem a német helyesírási szabályok miatt)!

A zöld füzet = egy sima, zöld füzet. Magyar standardok szerint az ilyen se nem vonalas, se nem kockás (itt sikítana a matektanárnőm, hogy négyzethálós), se nem franciakockás meg tudom is én, milyen, hanem üres. Elvben ideális rajzfüzetnek, vagy föcire, vaktérképekhez. Ezzel szemben én egyenesen új műfajt teremtettem vele, vagy legalábbis szeretem ezt hinni. Ez a műfaj (hú, de nagyon fantáziadúsan) a Zöld Füzet. Kikötések: legyél te a főszereplő (legjobb esetben nem az, aki szeretnél lenni, hanem te magad), lehetőleg többedmagaddal, vegyél egy őrült szituációt, és dobd el az agyadat! Ugye, milyen egyszerű? Például (példák a "művekből", amelyeket 6 éve írok, de csak egyet fejeztem be) szállj fel a Titanicra első osztályú hölgyként a barátnőddel, és okozz káoszt, küzdj a számítógépes játékokből véletlenül kiszabadult orkokkal a Városligetben (lehetőleg mosóporral és CD-lejátszóval), vagy csöppenj bele egy mangába, és próbáld túlélni! Vagy élvezni; nézőpont kérdése az egész. És a legfontosabb szabály: merjél nevetni magadon. Az enyéimben az összes hibámat, butaságomat pellengérre állítom, a barátnőim meg általában az értelmet testesítik meg, persze személyiségük keretein belül. Egy írópalántának nincs jobb gyakorlat a Zöld Füzetnél: kifejezetten előny, ha lövésed sincs, miről írjál! És ha rajzolgatni támad kedved, az üres oldalakon nem lesz barázdás a hősöd arcmása. 

Ja igen, az álmatlanság. Nem alszom, és mire gondolok? "Mit csinál ilyenkor a normális ember? Hát persze, ír a Zöld Füzetébe!"

Egy pillanat. Normális embernek nincs Zöld Füzete, mert normális ember nem ír tele oldalakat hülyeségekkel, és nem illusztrálja enyhén szólva kétes művészi értékű firkálmányokkal. De belegondoltatok valaha abba, micsoda és kicsoda ez a híres "normális ember"? Dolgozik, hazamegy, olvasgat, ír a barátainak, találkozik velük. Esetleg elmegy a boltba. Normális, és még szórakozásra is jut idő. Azonban a szórakozások közül kizárva a rajzolgatás (hacsak nem tehetséges), éneklés (ha nincs hangja), játék a számítógépen (talán a jó öreg Pasziánsz és társai kivételével), rajzfilmek nézése, AnimeCon-ra járás.

Sajnálom a "normális embert". Nincsen igazi élete - csak örül, hogy ő normális. Ebbe viszont nagyon könnyen bele lehet őrülni.

(U.i.: És mit értek "kétes művészi érték" alatt? Íme, egy rajzocska mutatóba az egyik Zöld Füzetből! Ez én volnék, apácaruhában.)

Gondolkodhattok, miért ez a blogom címe? Megoldatlan rejtély? Devon? Az meg kicsoda, micsoda?

Nos, a Megold(hat)atlan Rejtély én magam vagyok. És ezt a giccses nevet nem én találtam ki, hogy titeket, olvasókat zavarba ejtselek, hanem már többen is mondták rám, hogy ha két különböző pillanatban találkoznak velem, mintha két különböző személlyel beszélnének. Vagy hogy egyik nap még bőszen írom a szakdolgozatomat és olvasom a komolyabbnál komolyabb tudományos munkákat, másnap pedig angyalruhában futok az AnimeCon-ra.

Devon pedig az őrangyalom. Nem tudom miért, de így neveztem el. És ő is megoldatlan rejtély számomra. 

Na ez lett volna a blog címének magyarázata. Legközelebb magamról is írok, meg érdekesebb dolgokról.